Füstjelek Songtext
von Pavilon

Beszélteti a szél a fákat, hideg futkos a törzseken.
Hangot ad a csigolyáknak a néma csend is csöndtelen.

Felsír a fa törzsén a borostyánlevél.
Könnyeit gyűjti a száraz avarban.
Ropog a lét és a nemlét tengelyén.
Kitártuk száját, azóta hangja van.

Elhallgatunk majd, mint a kövek,
Megfordul a mozgás iránya.
Visszahúzódunk mint a tengerek.
Megbékélünk azzal, hogy hiába.


Fényeket szabdalnak az ágak,
Porciózzák a bokrok vacsoráját,
Az ember egy újkori állat,
Behabzsolta rég rothadó önmagát.

Nem érti már beszédét a fáknak,
Lezárt héja alatt tárja fel szemét,
Csak arra figyel amit láthat
Pollen-vétkét hordja szerte szét

Elfelejt hallgatni a fák nyelvén,
Arcára vétke ráfagyott.
Tüzet rak szobája közepén,
Aztán magára zárja az ablakot.

Alig jöttünk, megyünk máris.
Magára hagytuk a tűzhelyet.
Ég a város, ég a ház is.
Soha sem értett füstjelek.